Főleg így az időm lejárta felé közeledve írni róluk - nem túl egyszerű. Hiányozni fognak nagyon.
Ami magyar földön természetes volt, azért itt minden percben hálát adtam/adok.
Távol lenni családtól, barátoktól, akik évek óta ismernek... és belelépni egy új világba, ahol senki nem tudja, hogyan mentett meg Isten, milyen drága szüleim vannak, miért hagytam hátra Európát, mennyi szennyel harcolok a szívemben, hogy nagyon szeretem a csokit...
De ahogy beléptem a Hillbrow Független Baptista Gyülekezetbe, azonnal otthon
éreztem magam. Testvéreket és barátokat kaptam, gondoskodó kezeket és odafigyelő szemeket...
Annyi mindent, hogy már csak emiatt is szeretnék visszajönni, hogy végre adhassak én is...
Furcsa (volt) nagyon segítséget, vendégszeretet elfogadni - főleg misszionáriusként, amikor az ember azt gondolná, én csak adni jöttem. Isten nagyon sok elképzelésemet összetörte a misszióval kapcsolatban - többek között ezt is. De most már örömmel - túl sok gondolkodás nélkül - elfogadom a szeretetet, mert Tőle jön...
A pásztorom, Ruben May egy nagyszerű szolgája Istennek. Nemcsak azért, mert minden igehirdetése tele van erővel, alkalmazással és szeretettel, ami döntésre hív, hanem azért is, mert az egész családjával akkora példák a vendégszeretetben, az Isten útjának követésében, a nehézségekre való reagálásban... Nagyon hálás vagyok értük.
A listát folytathatnám megannyi emberrel, fiatallal, időssel, nővel, férfival, de olyan hosszú a lista, hogy attól tartok, mivel ők az én szívem csücskei, nehéz lenne az én szívemmel látni őket. De azt bizonyosan mondhatom, hogy nagyon szeretve vagyok. :)
Végül néhány pillanatkép:
Péntek esti ifi (játék)
Vasárnapi iskola: Pillangó, ha lehetnék (azaz megfújnám a trombitám... :)
Vasárnapi iskola: a lányaim :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése